Készült: 2011. január 20. csütörtök

Előző számunkban megcáfoltuk azokat a közhiedelmeket, amelyek a természetes vizek halszegénységét magyarázzák. Most pedig elmondjuk, mi a valós ok, és hogyan is lehet változtatni rajta.


 

 
Így lesz több a hal!

 

Magyarország természetes vizei a középkorban – az akkori európai mércével mérve – igen gazdag halállománnyal rendelkeztek. Több leírás is említi, hogy a Tisza egyharmad része volt csak víz, a többi hal… Pedig hajdanán még nem voltak telepítések, a mesebeli halbőség pusztán a természetes szaporulatból származott. Mi és hogyan változott meg, miért kevesebb a hal napjainkban?

 

Visszatérhet a 100 évvel ezelőtti halbőség? Nem kell hozzá különösebb szakértelem, hogy belássuk, csupán telepítésekkel nem lehet komoly, fajgazdag halállományt létrehozni. Érdemes tehát közelebbről is megismerkedni a természetes ívással, és némi alapszintű szaporodásbiológiai jártasságra szert tenni.

 

Halaink eredményes ívásához több tényező is szükséges, ezek közül a legfontosabbak a szaporodóképes állomány, a megfelelő ívóhely és az ivadékra vonatkoztatott eltartó képesség.

 

Szaporodóképes állomány

 

Természetes vizeinkben a látszat ellenére még mindig megvan az a törzsállomány, amely megfelelő körülmények között képes olyan mértékű szaporulat létrehozására, ami elvileg akár meg is közelíthetné a bevezető sorokban említett halbőséget. Ez elsőre talán merészen hangzik, hiszen mindenki a halállomány vészes fogyására panaszkodik – de érdemes egy kicsit elgondolkozni.

 

Ha egy halfajból kevés az egyed, úgy ezek – a táplálékbázis nagysága miatt – jó kondícióban vannak, tehát sok ikrát képesek érlelni. Ponty esetében ez testtömeg-kilogrammonként elérheti a 250 ezer darab ikrát. Ha mondjuk 100 darab háromkilós ponty (a megfelelő számú hím segítségével) leívik, az 75 millió ikra, ha ennek 1-2 százaléka kikel, az kb. 1 millió ivadék (!). Ha ezek 1-2 százaléka felnő, a (törzs)állomány megtízszerezte saját magát. Vagyis a jelenlegi halállomány a magas utódszám miatt még mindig képes lenne csodákra.

 

Horgászkörökben sokszor hallani, hogy a természetes szaporulat egyik legnagyobb gátja, hogy nincs a vizeinkben elég szaporodóképes egyed, mert napjaink halállományai (főleg a ponty) döntően telepítésből származnak. A telepített halak pedig generációk óta mesterséges szaporítással születtek, és az utódok már nem is képesek természetes módon leívni. Ezt egyrészt még senki sem bizonyította, másrészt számos tényt ismerünk, ami ellent is mond ennek. Ilyen tény például a tógazdasági vadívás vagy a kistavas ívatás, valamint a jó ívóhelyeken megfigyelt természetes ívás.

 

Összefoglalva, a természetes vizeinkben élő halállományok mind méretük, mind pedig genetikai tulajdonságaik alapján képesek lennének önmaguk megújítására és növelésére, a hibát tehát máshol kell keresni.

 

Megfelelő ívóhely

 

Halaink többféle módon ívnak: némelyik lebegő ikrával szaporodik, a folyóvízi fajok közül több kövekre, sóderes aljzatra ívik – de legtöbbjük vízi vagy szárazföldi növényre. Folyóinkon a mederben, fűzgyökérre ívó fajok esetében megfelelőnek mondható az ívóhelyek állapota és mennyisége, de azért itt is észrevehető a csökkenés. A galériaerdő fűzeinek helyét egyre több helyen a nyárfák veszik át, ám a nyárfa gyökérzete más szerkezetű, nem kínál ívóhelyet. Ha a tendencia folytatódik, és nem avatkozunk be, néhány évtizeden belül komoly ívóhely-csökkenéssel lehet számolni.

 

A hullámtéren, lágyszárú vegetációra ívó halfajok esetén már most is sokkal komolyabb a helyzet. A hullámterek füves rétjeit egyre több helyen felváltó bokros-cserjés társulások (sajnos főleg gyalogakác) nem, vagy csak nagyon kis mértékben alkalmasak a halak ívására. Békés halaink többsége (így a ponty) a tavaszi áradások által frissen elöntött füves területekre vonul ki ívni, a vízben lebegő fű jelenti számára az ideális ívási szubsztrátot (az anyagot, amelyre ikráit rakja). A pontyállomány csökkenése jól mutatja az ívóterületek fogyását.

 

Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy természetes vizeink halállományának ívását leginkább az ívóhelyek beszűkülése, helyenként elfogyása korlátozza. Ez azért is bosszantó, mert emberi beavatkozással ezen a gondon lehetne a leginkább segíteni!

 

Ivadékeltartó képesség

 

Az eltartó képesség fogalma egyszerű. Gyakorlatilag arra vonatkozik, hogy a kikelt ivadéknak van-e folyamatosan megfelelő méretű táplálékbázisa, vagyis ahogy nő, van-e mindig a számára szükséges méretű, a szájába beférő plankton. Ez elvileg nem volna probléma, de néhány faj esetében már láthatók kedvezőtlen előjelek. Kutatások szerint a Balaton megszületett süllőállományának egy része például néhány centis korában egyszerűen éhen pusztul a megfelelő táplálékszervezetek hiánya miatt.

 

Ennek lehetséges oka, hogy a tápláléklánc valamiért nem megfelelően épül fel. Ezt a problémát okozhatja például a busaállomány. Az őshonos magyar halfaunában nincs olyan faj, amely kizárólag planktont fogyaszt, viszont a plankton minden ivadéknak az alapvető tápláléka. Könnyen belátható, hogy egy nagy busaállomány komoly konkurenciát jelent minden ivadék számára, és nem csak a Balaton esetében.

 

Az eredményes ívást azonban korlátozza két tényező. A vízjárás és a megfelelő ívóhelyek hiánya. A vízjárás elvileg időjárási kérdés, amibe nem tudunk beleszólni, az ívóhelyek hiánya viszont orvosolható. És ha ezt jól megoldjuk, akár még a vízjárásnak való kitettséget is csökkenthetjük. Mindössze egy ősi magyar rendszert kell feléleszteni, a fokgazdálkodást.  

Megjelent a Haszon Agrár magazin szeptemberi száma!
Megjelent a Haszon Agrár magazin szeptemberi száma!