Készült: 2011. május 26. csütörtök

A magyarok zöme maga főzi meg a lekvárt, de ha mégis a boltba kényszerül, ott is a magasabb gyümölcstartalmú terméket keresi. Extra kategóriájú lekvárt választana minden negyedik vásárló, de az áru származása csak a vásárlók felét érdekli.


Prémium jelzéssel láthatják el termékeiket azok a gyártók, amelyek kiemelkedő minőségű lekvárokat készítenek. A megkülönböztetést (lekvár és szörp esetén) a Vidékfejlesztési Minisztérium termékkategória-szabályozása teszi lehetővé. Ezzel kívánják ösztönözni azokat, akik magas hozzáadott értékű, kiemelkedő minőségű termékeket gyártanak, amely mentes a mesterséges színezéktől, édesítőszertől, aromától és tartósítószertől. Vagyis a jó lekvár alapja ma is a gyümölcs, akárcsak nagyanyáink idején.

 

Venni vagy készíteni?

 

„Felelős termelőként és szülőként is azt látom, hogy nem jut elég minőségi termék az emberekhez” – mondja Ötvösné Horváth Gyöngyi, a Sokoró Dzsem Kft. egyik tulajdonosa és ügyvezetője. Véleménye szerint mindenkinek szüksége van egy kiskanálnyi konzervált, természetes boldogságra. Viszont úgy veszi észre, hogy a boltokban szinte kivétel nélkül a „nagyok” vannak jelen, függetlenül attól, hogy a lekvár mely országból származik. A „kicsiknek”, mint a Sokoró Dzsem, marad a fesztiválokon, vásárokon, kiállításokon való megjelenés, esetenként a saját honlapon vagy webáruházakban való értékesítés. „Előbbi következménye valószínűleg a család szétesése lenne, míg utóbbiból – noha évről évre nő a kereslet – megélni még nem lehet” – vallja az ügyvezető.

 

Napjainkban reneszánszát éli a környezet- és egészségtudatos életmód. Számtalan fórummal, internetes naplóval lehet találkozni, ahol egymást érik a nagymamáktól örökölt lekvárreceptek, praktikák. Magazinunk utánanézett, valóban egy létező trenddel van-e dolgunk. Házi kutatásunk a lekvárfogyasztási szokásokról minden célcsoportot lefed, és így reális viszonyítási alapként szolgál.

 

A felmérésben résztvevők közel kétharmada (65%) évente hat, vagy ennél több 400 grammos kiszerelésű lekvárt fogyaszt, bő egyharmada (35%) hat üveg alatt. Kimagasló azok aránya (69%), akik kizárólag saját vagy családjuk, barátaik házi főzéseit fogyasztják. A boltok polcairól 23 százalék, fesztiválokról, vásárokról 8 százalék szerzi be a lekvárt.

 

A válaszadók 14 százaléka azt állította, hogy nem engedheti meg magának a drága, prémium minőségű lekvárt – attól függetlenül, hogy házilag készíti vagy boltban veszi meg. Éppen emiatt a lekvár származása sem szempont számára. A vásárlók fele – ártól függetlenül – teljesen érzéketlen a lekvár származására: ha jónak tartja, megveszi. A fogyasztók 35 százaléka éppen ellenkezőleg viszonyul a kérdéshez: ártól függetlenül kizárólag magyar termékeket vásárol, akár közvetlenül a készítőtől is.

 

Utolsó kérdésünk a gyümölcstartalomra vonatkozott, arra, hogy ezt mennyire tartják a vásárlók fontosnak. A válaszadók 5 százaléka nem teheti meg, hogy válogasson, így a kiválasztott ízből a legolcsóbbat veszi meg, jellemzően alacsony gyümölcstartalommal. 70 százalék azonban magasabb gyümölcstartalmú (100 g lekvárban 35–50 g gyümölcs) dzsemet vesz – vagy venne. Közel egynegyedük (24%) pedig megteheti, hogy extra kategóriájút vásároljon (100 g lekvárban legalább 55 g gyümölcs). Tehát ha valaki nem főz be otthon a családjának, vagy az éppen elfogyott, akkor a nagyobb gyümölcstartalmat ígérő lekvárok közül válogat.

 

Tisztulhat a piac?

 

A hazai boltok polcain ma már gyakorlatilag minden második lekvár külföldi eredetű – derült ki a Corvinus Egyetem nemrégiben lezajlott kutatásából. Ezen a tényen meglepődve ellátogattunk három különböző nagyságú üzletbe, felmérni a polcokon található dzsemek származását. Egy 100 ezer fő fölötti, megyei jogú város hipermarketében 12-féle gyártótól származó lekvárt találtunk, közülük négy volt magyar. Egy Pest megyei, 15 ezres lakosú városban egy ismert üzletlánc boltjában hatból kettő volt magyar. Egy alig több mint 4 ezer fős község legnagyobb közértjében a négyféle lekvárból egyetlen származott magyar gyártótól. Bár ez a felmérés nem nevezhető reprezentatívnak, mégis alátámasztja a „lekvár-rendelet” létjogosultságát.

 

„Nem gondolom, hogy a prémium kategória bevezetése radikálisan pozitív irányba befolyásolná a vásárlók magyar lekvárokhoz fűződő viszonyát, pont az ára miatt” – mondja Horváth Gyöngyi. Ugyanis ha a termelő több gyümölcsöt tesz bele, és 10–15 százalék cukrot használ fel, akkor a lekvárt párologtatással kell besűrítenie. Ez megemeli a termék árát (több gyümölcs, költségesebb főzés) és a termelékenység is lecsökken (hosszabb főzési idő).

 

Helyes törekvés, hogy a kiemelkedő minőségű termék megkülönböztetheti magát vetélytársaitól, ám ahhoz, hogy a vásárlók több lekvárt vegyenek, előbb a lekvárevést kellene visszacsempészni a köztudatba. Mogyoróvajas helyett lekváros kenyér kerüljön inkább a gyermek uzsonnacsomagjába.

 

„Aki igényes, tudatos vásárló volt, az eddig is extra minőségű dzsemet vett” – vélik a Lek-Vár-Lak lekvárok készítői, Schváb Mónika és Szarvas Attila. Papp Miklós a Házi lekvárkülönlegességek készítője is úgy gondolja, hogy noha az embereknek kevés pénzük van, megvan az a réteg, amely számára fontos a lekvár minősége.

 

Jó kezdeményezés lehet a rendelet, de a készítők számára biztosított lehetőség mellett bizonyos termelői-etikai normákra is szükség van. A vásárlói bizalom elnyerése szempontjából fontos, hogy a prémium minőségű készítmény valóban minden összetevőjében, ízében magyar legyen – ne csak a csomagolásában.

 

Egy termék árképzésekor érdemes lenne figyelembe venni a fogyasztók vásárlási szokásait is, mert a vásárló tudatossága csak a pénztárcájáig terjed. Ha a rendelet eléri célját, és a prémium jelölést nem csupán marketingfogásként használják fel, hanem ellenőrzötten valódi minőséget jelölnek vele, akkor nagyobb az esélye annak, hogy a magyar vásárló – a külföldihez mért azonos ár mellett – a hazait fogja választani.

Megjelent a Haszon Agrár magazin szeptemberi száma!
Megjelent a Haszon Agrár magazin szeptemberi száma!